A FONÁST  történelmi idők előttről származtatják, az ősemberek a börök összedolgozásánál néhány növényszálat összesodorva már " FONALAT" készített és ezzel varta össze a bőr darabokat.
Fonás-szövés

 A kender, len és gyapjú fésüléssel rendezett, rostos, szálas anyagát fonallá kell sodorni. A fonás legrégibb eszköze a guzsaly, melyet ritkábban a hónuk alá fognak, többnyire talpára ülnek, míg máshol lábat készítenek alá, és annak segítségével a fonóasszony maga mellé a földre állítja. A rúd felső részére köti a szöszt, melyből bal kezével ereszti, és állandóan nyálazva sodorja a szálat, míg jobb kezével egyenletesen az orsóra tekeri. A guzsalyok között nagyon sok faragott, gazdagon díszített példányt találunk, amit a legény ajándékozott szeretőjének. A XVIII. század végén jelent meg a Kárpát-medencében a lábbal hajtható kerekes guzsaly, a rokka.

A fonás nemcsak munka, hanem szórakozási lehetőség is, mert mellette nyugodtan lehet beszélgetni. Külön tartottak fonót a növendék, az eladó lányok, a fiatalabb és idősebb asszonyok. Erre a célra vagy külön szobát béreltek, vagy olyan háznál kaptak helyet, ahol kevés volt a lány, asszony, és így a hely fejében felfonták a háziak szöszét is. Sietve fogtak a fonáshoz, mert később a munka lassúbbá vált, amikor a legények az állatok etetése, itatása és istálló takarítás után megérkeztek. Az idő vidám beszélgetéssel telt. Különösen szívesen vették azokat, akik meséket, hiedelemmondákat, ijesztő elbeszéléseket tudtak. Később nótára, különböző fonóbeli játékokra került sor.

A megfont fonalat a motollára vezetik fel, hogy ezen lemérjék a kész fonal mennyiségét. Így szerez a szövéshez készülő megfelelő tájékoztatást a készíthető vászon nagyságáról. Ezen kívül a motollálás célja az is, hogy a kimosáshoz, majd a megszárításhoz alkalmas formába hozza, kötegelje a fonalat. Ezután a nagy motringot leemelik a motolláról, és kimossák a szennyeződést a fonalból. A mosás lényege a meleg hamulúgos áztatás, majd a piszkos lúg hideg vízzel való eltávolítása a fonalkötegekből. A fonalmosás ideje általában február volt. Amikor a fonást befejezték, akkor került rá a sor. A nagy hidegben forró vizet vittek ki maguknak az asszonyok és abba mártogatták bele a hidegtől vörösre kicsípett kezüket. Sokszor a patak vagy a folyó jegén léket vágtak, hogy bő vízhez jussanak. Ilyenkor a talpuk alá szalmacsomót kötöttek, hogy ne közvetlenül a jégen álljanak a mosás ideje alatt.

A fonalkötegeket megszárítás után gombolyították. Ennek eszköze egyrészt a gombolyító volt, ami lassú forgással a fonalköteget az ember keze alá tartotta; másrészt egy másfél arasznyi hosszú botocska, a kótis, amire a gombolyítóról vagy lyukas, vagy kerek gombolyagba hajtották fel a fonalat, esetleg nagyalakú facsövekre csévélték fel.

A szövőszékre kerülő fonalat elő kellett készíteni a szövéshez. Ehhez a fonalat felvetették: általában a vetőfára, ami nagy, hasáb alakú keret, ami egy függőleges tengely körül forgott. A szőni akaró asszony kimért két szál olyan hosszú fonalat, amilyen hosszú vásznat szőni akart. Ennek a végeit az alsó pecekhez kötötte és a vetőfa függőleges mellékfáira körbe-körbe felvezette. Az így spirálisan felvetett páros fonalat a mellékfákon egyenletesen elrendezte.

A paraszti textilkészítés legbonyolultabb eszköze a szövőszék. A jelenleg is használt parasztszövőszékek közül az látszik a legrégebbinek, melynek oszlopait a földön fekvő talpfába erősítették. Ezt a ma általános négy lábon álló forma váltotta fel. A két első láb felső részébe henger illeszkedik, az tartja a fonalat, a közepén lóg le a nyüst, melybe a szálakat behúzzák, ezt a borda követi, ennek segítségével az átfűzött szálat hozzáverik a többihez, vagyis az elkészült vászonhoz. A hátsó két láb tartja azt a henger alakú fát, melyre a már elkészült vásznat tekerik. A parasztszövőszéken 50–65 cm széles vásznat lehet szőni, és ez a méret jelentős módon befolyásolta a belőle készült ruhadarabokat. A kész vásznat leveszik, vízbe mártják, majd a fűre vagy a kerítésre terítik, hogy a tavaszi, nyár eleji napon minél jobban kifehéredjék.

A magyar szőttesek alapszínezése a piros és a kék, csak ritkán és újabban került ehhez valami más szín is.

 A szövés technikája eleve a derékszögű díszítményeket teszi lehetővé, ami az összefüggő ábrázolást nagyon megnehezíti. Ezért ferdeszögbe is állítanak díszítményeket, amivel a kifejezés megkönnyebbedik. Mindezek ellenére a szövő rendszerint arra törekszik, hogy a vászonba szőtt rózsát, babát, retket vagy éppen más ábrázolást mindenki megismerje. Ezt minél jobban meg tudja közelíteni, annál többre tartják teljesítményét.

Az egyszerű szövés viszonylag nem nehéz feladat, annál bonyolultabb annak díszítése. Ilyenkor a vásznat fel kell szedni. A szedett vásznat már a középkori források is emlegetik, mert ennek sokkal nagyobb volt az értéke. A fonalakat éppen úgy vetik fel, mint a sima vászonhoz, de a szövés megkezdése előtt a mintának megfelelően felszedik egy deszkára a szálakat. Ezt annyiszor kell elvégezni, ahány része van a csíknak, a díszítménynek. Ebben a szövőnek gyermeke is segít. Feladata csak annyi, hogy a nyüst mögött állítsa és fektesse a deszkát annak megfelelően, ahogy édesanyja kívánja.

A szőttesekhez és hímzésekhez egyes vidékeken, így többek között a Bodrogközben, a Sárközben, a palócoknál, a matyóknál a rojtkötés művészete is kapcsolódik, mely hatásában a csipkéhez közelít. Az abroszok, kötények, törülközők, komakendők szélét kézi csomózású rojtokkal díszítik. Ezek a geometrikus motívumok sokszor arasznyi szélességűek, és elkészítésük nemegyszer annyi időt vesz igénybe, mint maga a díszes szövés.

Egyes vidékeken az asszonyok a díszes, mintás szövés kiváló mesterei voltak. Ilyenekként tartották számon a sárközieket, ahova még más faluból is szívesen fordultak mintáért vagy éppen kész szőttesért. A 20. század előtt jobbára csak maguk készítette len- és kenderfonalat használtak. Ettől kezdve mind nagyobb tért hódított a pamut, mely már korábban is a minták szövésére szolgált. A díszítményekben szélesebb és keskenyebb csíkok egymást követték, míg köztük a sima szövés jól kiemelte a mintákat. Maguk a csíkok nem mereven végződnek, hanem valamely részletminta a tetején feloldja szélüket, úgyhogy játékosan olvadnak be a fehér alapba. A minták között gyakran szerepel csillag, virág, madárka, amit geometrikus díszítmények vesznek körül.

A Dunántúl déli részén Somogy és Baranya egyaránt gazdag szőttesekben. Ez utóbbi vidéken több nemzetiség él együtt. A délszlávok gyapjúszőttes mintái különböznek a magyarok lenből, kenderből szőtt és pirossal, feketével díszített szőtteseitől. Ezekből abroszokat, kötényeket, törülközőket készítenek. A minták itt is csíkokban helyezkedtek el, melyek között a szabad területet a fehérhez közel álló színű szövéssel díszítették, ami még jobban kiemelte a szőttes gazdagságát.

A legnagyobb és legkiterjedtebb etnikai csoportunk, a palócok szőttesei napjainkig elevenen élnek. Anyagukban megegyeznek az előbbiekkel, legfeljebb abban térnek el, hogy helyenként díszítésre gyapjúfonalat is alkalmaztak. A piros szín mellett századunkban a kék, zöld, rózsaszín is elterjedt, ami csíkonként váltakozva különleges színhatású. Ezek egymástól viszonylag nagyobb távolságra helyezkednek el, ami az előbbiekhez képest jellegét másképpen formálja. A szőttes anyagból párnákat, különféle kendőket, a geometrikus mintájúakból elsősorban kötőt készítenek.

A bodrogközi szőttesek a fentieknél lazább elrendezésűek. A sok minta közül a gazdagság érzékeltetésére érdemes megemlíteni a következőket: fűzfás, babás, békás, csatos, cserebogaras, cseresznyés, csörögés, csillagos, fenyőfás, gereblyés, gyertyás, kispipás, láncos, lóherés, órás, rózsás, retkes, virágos stb., amelyeket a szövőasszonyok jól számon tartanak. Ahogy ezeket egymás mellé rakják, az egy-egy szövőasszonyra annyira jellemző, hogy arról még évtizedek múlva is felismerik készítőjét.

Irodalom: Magyar néprajz-nyolc kötetben, főszerk.: Paládi-Kovács Attila, 1988, és   Balassa-Ortutay: Magyar néprajz/ A szőttes

A SZÖVÉS lényege: két egymásra merőleges fonalrendszer valamilyen módon keresztezi egymást. Az egyik fonalrendszer a Láncfonal=felvetőszál, a Másik ami keresztezi a vetülék fonal, amit a keletkező nyíláson" szád" átvezetünk, tööbféle módon, így különféle kötési módok jönnek létre:pl. Vászon kötés, sávoly kötés, atlaszkötés.